Tudjátok van az a dal, hogy a ~Vonat nem vár/elindult már...sáláláláá~ Na, ez nagyon jó kis cím, csak nálam buszról beszélünk. Egy olyan bizonyos buszról, ami után mindig, de mindig futnom kell. Hétvégente dolgozom egy tök jó kis helyen kőbányától nem messze. 12 perc séta.
A helyzet a következő: TE végeztél a munkával. Elindulsz haza. Lesétálod azt a távot (tök mindegy milyen időjárás van közben) be a központhoz, ahol a buszok állnak. Befordulsz egy sarkon 3, azaz HÁROM zebrányira van tőled a buszmegálló, amihez közeledik a te buszod. TE, elkezdesz sietni az első zebrán át, hogy a második elejéhez érve megnyomhasd a gombot, hogy te átszeretnél menni, ami megállítja majd a buszodat a megállóban egy kis ideig. Megérkezett a buszod a megállódba. Te még mindig a kettes elején van (a hármasnál már zöld van), ami még mindig pirosan várakozik. Zöldre vált, te loholsz (időjárástól függetlenül... persze nekem mindig esernyő van a kezemben, nyitva, amit futás közben be kell zárjak) két zebrányit, és mivel le van kerítésezve a járda széle a megálló előtt, neked még azt ki is kell kerülnöd. Konkrétan rávetődsz a buszra, és ordítasz a vezetőnek, hogy KÖSZÖNÖM.... És velem ez minden áldott hétvégén megesik, amikor is pont úgy végzek, hogy pont megjön a buszom, de pont imádkoznom kell azért, hogy el is érjem.
Ismeritek az érzést, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése