Ez milyen bölcs mondat tőlem, igazából erre nemrég jöttem rá, pontosabban a hétvégén, amikor is osztály kirándulni voltunk. Körülbelül 20-an mentünk a 34 fős osztályból, és Mátrába. A Kékest ebből a 20 fős társaságból is csak 13-an mászták meg, különböző okok miatt (betört fej, eltört kéz, épp a kórházban várakoztak...). Szerintem mindenkinek ilyen az osztálykirándulása, nem? Hogy odaérünk reggel/délelőtt és már 3 órakor a fele csapat tajtrészeg, és így megy ez a három napon keresztül. Nem? Csak a miénk ilyen? Nem hiszem el...
Na és akkor én azok a bátor vállalkozók közé tartoztam, akik úgy gondolták, hogy sima liba, mi az az 5 kilométer...Hát azóta a seggem, lábam, combom, vádlim egy merő görcs. Nem vagyok formában, úgy érzem, de ezt nézzétek, ezért megérte.
Na, és hogy ez a mondat honnan jött? Egyszerű. Eleinte egész hátul haladtam a csoportban, de senkivel nagyon nem beszélgettem az odafele vezető úton, így sorjában haladtam egyre előrébb és előrébb, míg mindenki előtt egy jó pár méterrel mentem, és így jöttem rá erre az élet nagy bölcsességére. Hogy bár mögöttem vannak a barátaim, szinte családtagjaim, mentoraim, nélkülük kell eljutnom a céljaimig, nem várhatok rájuk, amíg beérnek, egyedül kell fejlődnöm. És ezzel akár egy zen mesternek is elmehetnék. Lehet el is megyek...meg kell fontoljam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése